Életünk során folyamatosan választások előtt állunk. Számtalan útelágazás van amiken letérve az életünk különböző irányokban folytatódhat. Mindig a mi döntésünk, melyik útra lépünk rá ezek közül. És hogy ebben mennyire irányítanak a félelmeink. A félelmeink a bizonytalantól. Önmagunktól. Mennyire erősek és vannak-e álmaink és céljaink, amik előre visznek. És van-e az életünkben olyan ember, aki valóban hisz bennünk. Mert tetszik vagy sem, emberek vagyunk és fontos, hogy legalább egyvalakiben igazán megbízhassunk és higgyen bennünk. Önmagunk. De van akinek ez nem egészen elég. Mert társas, érző lények vagyunk. Erről szól ez a kis történet.

2 év eltelt az életemből, igazából tétlenségben úgy 15.

Nem túl jó érzés ezt leírni. A vállalkozás csak megyeget. Mert azt érzem, nem tartok sehová. Ülök az üres, sötét szobában a gondolataimmal, miközben elmegy mellettem az élet. Én igyekszem jó ember lenni, mégis a szeretetemet valami miatt sosem olyan helyre adom, olyan ember szívébe teszem le ahol viszonzásra talál. Dolgozhatnék sokkal többet. Már családi házam lehetne. A lehetőségem megvan rá. A hivatásom ahol embereknek segíthetek és a tehetségem, hogy jól csináljam. Az egyedüllét részben jó és szükséges dolog. Megismerheted önmagadat, megtudhatod ki vagy valójában. De már 15 éve időszakosan, úgy 7 éve folyamatosan úgy érzem, nem tartok sehová. Lehetne szép házam, drága autóm és mindenem ami pénzért kapható, mégse válna a házból otthon. Mert az otthon az a hely, ahová hazavárnak. Ahol átölelnek és azt mondják: szeretlek. Ahol meg tudod mutatni azt a részedet, amit mindenki más elől elrejtesz és a társad is megteszi ugyanezt. Mert nem jó mindig egyedül erősnek lenni. Néha kell, hogy megtámaszkodhass és megtartsanak. Úgy gondolom erre a legerősebb embereknek is szüksége van. Egy másik hasonló lélekre ahová letehetjük a titkainkat. Akinek odaadhatjuk a szeretetünket, tudva, bízhatunk, érezve, hogy értjük egymást és látva, hogy járunk egy közös úton, amely mindkettőnk számára egyaránt fontos és ugyanoda vezet. Mikor a főiskolán arról beszélgettünk, hol szeretnénk tartani 10 év múlva, 30 évesen, nem ezt a képet láttam. Azon a képen család szerepelt. Mi mint férj és feleség, gyerkőcök, kutyus és egy otthon amit mi, együtt tettünk azzá. Ez a kép ma egy egészen távoli világnak érződik. Így, 31 évesen már régen túl vagyok azon, hogy a gyönyörűt és a tökéleteset keressem. Persze, kell, hogy valami megfogjon a másikban. A szeme a nevetése, a mosolya, a humora stb. de mikor nem tudod megmondani igazán, hogy mit szeretsz benne, csak minden porcikádban érzed, hogy szereted őt, akkor van igazán jól. És ha így van, ha van legalább egyetlen ember az életemben, akinek megmutathatom a legbelsőmet, akivel érzem, tartunk valahová együtt, akivel hiszünk egymásban és egymás mellett állunk akkor is mikor valamelyikünk épp a legnehezebb időszakát éli, akkor van hová, van miért és van kivel.

Hogy hová tartok? Azt érzem és tudom, hová szeretnék.

De az ide vezető úton elvesztem ...