Ott, ahol én szeretlek, nincs idő és nincs tér. Nem múltak el évek és nem vagy távol, s nem igaz, hogy oly régóta nem láttalak már. Lelkemmel mindig látlak, ha a múltba pillantok, egyedül te állsz ott szilárdan, kérdőjelek nélkül. Valami csendes bizonyosság, nem, nem szerelem ez már. Kevesebb? Több?…

Az otthonod... Soha ne hidd el, hogy kevés vagy, hogy nem vagy szerethető. Senkinek. Azoknak se soha többet akik a legközelebb állnak hozzád. Tudom milyen érzés mikor semmibe vesznek. És úgy írom ezt, hogy mindig érzed, hogy minden egyes sejtem szeret téged és törődni akar veled. Úgy érzem azért…