Ott, ahol én szeretlek,
nincs idő és nincs tér.
Nem múltak el évek és nem vagy távol,
s nem igaz, hogy oly régóta nem láttalak már.
Lelkemmel mindig látlak,
ha a múltba pillantok,
egyedül te állsz ott szilárdan,
kérdőjelek nélkül.
Valami csendes bizonyosság,
nem, nem szerelem ez már.
Kevesebb? Több?
Mindenné váltál bennem,
a vérem vagy, a lényem,
ott élsz karomban s lábamban
s testem minden szegletében,
ahogy a szót kimondom, ahogy a valót látom,
ott vagy benne mindenben, ami én vagyok.
Nem vagyunk már mások.
Te én vagy, s én te,
talán ezt csak én érzem így, de már rég nem érdekel,
csak azt tudom: érezlek.
Távol jársz, rám nem is gondolsz talán,
de érezlek, ahogy mozogsz, ahogy a szót kimondod,
ahogy a kezem mozdítod, ahogy a szíved szeret, ahogy a szemed lát?
Mindent érzek. Pedig nem tudok rólad semmit.
Csoda ez?
Nem kell hogy beszéljünk, nem kell hogy tudjam,
érzem. Érezlek. Olykor belédbújok,
mint jólesően meleg, puha, ölelő kabátba.
Elidőzök nálad egy kicsit, s megmelegszem.
Aztán újra ki, harcba, a világba.
Nem fájsz. Hogyan is fájhatnál? Hiszen szeretlek.