Néhány héttel ezelőtt találtam az utcán egy kiskutyát.

Sajnos voltam olyan buta, hogy visszavittem a gazdájához. Mint kiderült Zsepinek hívják. Amolyan igazi kis szeretetgombóc keverék kutyus. Néhányszor láttam, hogy láncra verve fekszik a 30 fokos napsütésben. A szívem szakadt meg miatta. Mindig sírt mikor odamentem pár naponta megsimizni. Szerencsére csináltak neki egy kis kerítéssel elkerített részt, úgyhogy már nincs láncon. Ma este megint odamentem megsimizni kicsit. Mikor rátaláltam, úgy éreztem, ő talált meg engem. És "sajnos" rájöttem, hogy ő visszatükrözi mennyire darabokban vagyok legbelül amit senkinek nem mutatok. Odajött a kerítéshez. Bújt. Csak fúrta a kis buksiját a kezeim közé és nyüsszögött, hogy simogassam. És ahogy ezt csinálta, zokogni kezdtem. A könnyeim között szívemben minden fájdalmammal amivel bántottak mások. Csak percekig guggoltam a kerítés mellett, simogattam és sírtam mint egy kisgyerek. A fejemet a kerítéshez hajtottam és nyalogatta a homlokom és a kezemet. Nem tudom őt elhozni onnan, de szükségem van rá. Szükségem van rá mert beteg vagyok. Magányos és elveszett. Egy magányos lélek, ember ebben az embertelen világban. És ő, ez a kis kutyus mégis képes valamilyen szeretetet adni, amire az emberek közül sajnos egyre inkább úgy érzem, hogy csak kevesen képesek. Nem véletlenül mondják, hogy az ember legjobb barátja. Haldoklik a lelkem szeretet nélkül. Nem élek csak túlélek. Napra jön a nap és csak bolyongok céltalanul keresve a helyemet ebben a lelketlen világban. Nem tudom hová vezet ez az út. Milyen hosszú. És azt sem, hogy találkozok-e valaha olyan útitárssal, aki szeretne velem együtt járni rajta. Még a vége előtt ...