Nincs értelme többet írnom.

Leírtam az összes szót, az összes szépet, ami a szívemben van. És ez nem az igazság, mert nem vagyok rá képes. Nincsenek szavaim az érzéseimre, csak közelíteni tudom őket. Nem tudom miért jöttek. Nem én akartam. Nem én döntöttem így. Ébren és éjjel is egy lánnyal álmodom. Egy lánnyal akivel minden éjjel elalszom. Aki nárciszra ébred és beborít és átölel mindenkit a szeretetével. Aki megosztja velem a fájdalmait és az örömeit és egymásnak adjuk a kettő legnagyobb ajándékot egymásból amit csak lehetséges. A szeretetünket és az időnket. Egy lányról álmodom, akinek a szíve tele van szeretettel. Akinek a szemébe néztem és egy álmot láttam, ami nem csak egy ember álma. Akinek a mosolya mindenkit mosolyra késztet és egyetlen embert a mosolyra húzott szája arra, hogy összeforrjon egy érzésre örökké tartó puha csókban, amiben az érzést találta meg amit mindig is keresett. A kislányt, a nőt, akivel a lelkünk beszélget egymással. Szavak nélkül. Két szem összevillanásával. Lassú érintéssel ami libabőrre késztet. A fiú lelke hívja őt. Mindig. A lélek suttog a léleknek.  A szív a szívnek. És végül mikor a lelkek találkoznak, a két mezítelen test egy mosolyban, egy ölelésben, egy csókban és szenvedélyben úgy tűnik eggyé olvad egy olyan helyen, ahol nem számít semmi más, csak hogy ők ketten egyek. Két szív, két lélek egy érzésben összeforrva időtlenségben és olyan szeretetben amit mindketten egészen pici koruktól fogva magukban hordanak. Nem tudnak róla, csak érzik. Minden nap olyan pillanataiban mikor a szív és lélek elkalandozik és átlépve időt és teret, hazatalál.

Minden egyes nap.